Ha még emlékszünk a háború elõtti egy-két évtizedre, ha a borzalmakkal teli véres-viharos legutóbbi évek nem mosták ki emlékezetünkbõl a "hidegpróba" korának tapasztalatait, akkor fel tudjuk idézni, hogy Kelet-Közép-Európában annak idején mennyire összetartozott e két fogalom: értelmiség és autonómia.

A titói-kádári, vagy a szókimondóbb, Ceausescu-féle totalitáris-autoritárius államokban az értelmiségi alkotómunkához szükséges autonómia jelentette azt a stratégiai eszmei konstrukciót, amely keretében egy emberi igényt igyekeztek az annak szükségét érzõk kielégíteni.

A hatalom és értelmiség viszonyából eredõ problémák több évezredes elõtörténetébõl mi most csak századunk elejére, a térségben dominánssá vált szocialista-kommunista eszmerendszer kialakulásának kezdetére tekintsünk vissza.

M. Dukelszkij, a Voronyezsi Mezõgazdasági Intézet professzora, az Állami Bõripari Vállalatok Központi Igazgatóságának elnöke 1919 márciusában levelet írt Leninnek.

Sérelmezte néhány héttel korábbi elõadását, amelyben Lenin arról beszélt, hogy az értelmiségi szakembereknek az átlagosnál magasabb életszínvonalat kell biztosítani. Dukelszkij kijelentette: a régi szakemberek közül sokan valóban másképpen képzelték el a kommunista jövõt. Mégis, felajánlják szolgálataikat, de "megvásárolni" nem hagyják magukat.

A továbbiakban Lenin kifejti: a kormány azt akarja, hogy ha az értelmiségi réteg életszínvonala bizonyos idõre alá is kell hogy szálljon, mégse különbözzék régi, megszokott életszínvonalától nagyobb mértékben, mint ahogy azt az ország helyzete megparancsolja. Az értelmiségnek igenis igénye van olyan javakra, amelyek Oroszország akkori lerongyolt állapotában kiváltságnak voltak tekinthetõk. Például arra, hogy a család minden tagja külön ágyban aludjék.

Mekkora cinizmus! És mennyire reális! A külön ággyal kezdõdik az értelmiség autonómiája.

Álljon itt csak egy példa a második Jugoszlávia politikai elitjének és az annak kiszolgálására hivatott értelmiségi rétegnek a kialakulása idejébõl.

Megfigyelhetjük, hogy a második világháborút követõ években a politikai szóhasználatban a "munkásság, parasztság és tisztességes értelmiség" kifejezés volt alkalmazásban. Nem a tisztességtelen és tisztességes munkásságot emlegették, nem a parasztság esetében tartották elsõdlegesen fontosnak a tisztességtelenekre és tisztességesekre való felosztást, hanem az értelmiség esetében. A demagógia szintjén lehetett ugyan arra hivatkozni, hogy az új hatalom a munkásosztálynak az immanens érdekeit képviseli, amelynek az értékrendje koherens, a valóságban azonban - elsõsorban az értelmiségiek számára - a gyakorlat világosan mutatta a munkásság és parasztság alávetettségét. Az értelmiség volt az, amely keretében ki kellett alakítani az új hatalmi rend apologétáinak kasztját.

E folyamat akkor is nehezen haladt, mint általában minden fordulat során. Anekdotikus, de jellemzõ, ahogy ezt a korabeli folyamat egyik szenvedõ alanya elbeszéli.

Szalai István, az Újvidéki Rádió elsõ fõszerkesztõje a Petõfi brigádban töltött idõrõl a 70-es években így nyilatkozott:

"Amikor negyvennégyben Budapesten megkaptam a SAS-behívót, barátaim, elvtársaim tanácsára a behívóparancsnak nem tettem eleget. Kula községben bujkáltam (...) és amikor a község felszabadult, jelentkeztünk - száznegyven magyar -, hogy fegyverrel akarunk harcolni a fasiszták ellen. Két hétig a negyedik vajdasági brigádban voltam, aztán átkerültem a Petõfi dandárhoz. Nagyon kevés volt ott az értelmiségi, zömmel szegényparaszt fiatalok fogtak fegyvert. A parancsnokom, Kis Ferenc, mielõtt elesett volna a gépfegyvertûzben, azt mondta nekem: ‘Fiam, te eridj le az árokba, ha lõnek. Neked nem szabad meghalnod, az ilyen fajtából nálunk kevés van’. Nem sokkal késõbb eltalálták."

Herceg János mondja egy zombori gyûlésen 1945 áprilisában:

"Most elõször kapja meg a magyarság kisebbségi jogait a maguk teljességében. A magyarság egyhangúlag üdvözli a fõbizottság nyilatkozatát, mert nincsen miért félnie az új, szabadszellemû és demokratikus Szerbiától, Jugoszlávia demokratikus és föderatív közösségében."

(Azon a gyûlésen mondta ezt Herceg, amelyen - mint a jelentés közli - "a tömeg hosszú ideig vidám hangulatban együtt maradt és ünnepelték népeink testvériségét és egységét, Tito és Sztálin marsalokat", és amellyel valójában - hogy így mondjuk - "társadalmasították" a Vajdasági Népfelszabadító Fõbizottság azon döntését, hogy Vajdaság Szerbiához csatlakozik.)

De a biztatásnak nem sok foganatja volt. Másfél hónappal késõbb, a zombori Magyar Közmûvelõdési Közösség megalakulásakor így kellett Hercegnek beszélnie:

"Ebben a közösségben minden jószándékú magyarnak helye van. Sõt minden magyarnak kötelessége is belépni, hogy egységünk teljes legyen. Tudjuk, hogy vannak gyanakodó magyarok, akik zavaros politikai okoskodásból talán nem tartják idõszerûnek a magyarságnak ezt a tömörülését, de ezeknek a gyáváknak, hitetlenkedõknek, ködevõknek, tamáskodóknak azt üzenjük, legyenek tudatában annak, hogy nem csak a magyarság egysége ellen, hanem saját érdekük ellen is bûnt követnek el, ha elzárkóznak."

(Csak zárójelben jegyzem meg: a sors iróniája, hogy amikor fél évszázaddal késõbb, 1994. januárjában Mirnics Károly feltételezhetõen autonóm értelmiségiként egy szerzõi cikkében, amely mögött a VMDK részérõl semmilyen testületi döntés nem állt, szóvá tette az értelmiség passzív magatartását, Herceg János lemondott a VMDK tiszteletbeli elnöki posztjáról, úgy nyilatkozva, hogy ezzel értelmiségi írótársaival vállal szolidaritást.)

Nem azokat akartam tehát idézni, akik olyasmiket mondogattak, hogy "az is ugyanannyira népellenség, aki nem megy el szavazni, mint aki a vak urnába dobja szavazatát." Herceg Jánost, a legmarkánsabb egyéniséget idéztem, aki 1945-ben már nagy élettapasztalattal rendelkezett. Látta már, milyen az, amikor a kommunistagyanús embert bevarrják egy zsákba és úgy hagyják haldokolni - belülrõl látta ezt, a zsákból. Azt is megélte, milyen érzés, amikor hozzá, aki a háború alatt a Kalangya fõszerkesztõje volt, a háború után pedig a népbíróság tagja lett, ilyen panasszal fordult egyik volt munkatársa: "Kedves kartárs úr, nagyon nagy bajba méltóztatott vinni engemet. Az a vád ellenem a vajdasági nemzeti becsületbíróság részérõl, hogy együttmûködtem a megszállóval. Cikket írtam a görögkeleti szerb egyház helyzetérõl a Kalangyába (...) Azt mondtam annak az úrnak, aki kihallgatott, hiszen ott ül a szerkesztõ a bíróság soraiban. Mi mással védekezhettem volna? Nem méltóztatik haragudni rám?". S amikor Herceg János, értelmiségi autonómiájáért megkísérelve küzdeni, 1955-ben szabódott elvállalni a Híd fõszerkesztõi posztját, az akkori magyar vezetõ, aki nem volt híve semmilyen autonómiának, a szemébe vágta: "ha tudtál a fasisztáknak újságot csinálni, nekünk is tudni fogsz." S bár mégis hajlott a szóra, a politikai elittel való kapcsolata késõbb sem volt problémamentes, mint azt Majtényi Mihályhoz 1960 januárjában írt levele is tükrözi:

"Az a tény, hogy még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk, s hogy a Jug. Enciklopédia agytrösztje is úgy döntött, legyünk mi csak a magyar irodalom kirendeltsége, elég világosan beszél arról, hogy magunknak kell gondoskodnunk helyzetünk és szerepünk megvilágításáról, amelybõl aztán magától adódik az is, hogy hova tartozunk. Mindezt azonban Te is jól tudod, százszor meg is tárgyaltuk már, s ne haragudj, ha ismét felvetõdik bennem ez a lelket és agyat sanyargató kérdéstömeg. Én még soha nem kerültem olyan helyzetbe, idõ se volt hozzá, hogy ezeket a dolgokat Nándival vagy Nagy Jóskával megbeszéljem, akár csak fel is vessem. Talán Neked sikerül."

A politikai elit és az író-értelmiségi közötti viszony jellege mellett a levélrészlet azt is szemlélteti, hogy Hercegben jócskán megcsappant már a másfél évtizeddel azelõtti optimizmus, újabb két év múltán, 1962 márciusában az Ifjúsági Tribünön szervezett entellektüel-vitán pedig már így fogalmaz:

"Nem tudom, beszélhetünk-e majd tíz-húsz év múlva ilyen formában magyar nemzetiségi kérdésrõl, magyar intelligenciáról, mint ahogy ma még talán a nevelésnek és öröklött helyzetnek kapcsán beszélnünk kell, mert ma már föl sem merül nagyon sok fiatalban a kérdés, hogy elmenjen-e Macedóniába vagy Titogradba mérnöknek vagy orvosnak, mert hiszen õ magyar, és Kupuszinán vagy Moholon lenne a helye. Jósolni nem szabad és nem lehet ilyen kérdésekben, én azonban azt hiszem, hogy bizonyos idõ múlva eljutunk oda, hogy a magyar intelligencia vezetõ szerepe kizárólag lapokra, újságokra és a rádióra korlátozódik, ahol az emberek hivatásszerûen végzik a dolgukat."

Így alakult tehát egy kiemelkedõ vajdasági magyar értelmiségi szemléletmódja a kisebbségi értelmiség és értelmiségi autonomitásának ügyében. Ezzel párhuzamosan hasonló folyamatok zajlottak az intézményi autonómia megítélésének kérdésében is.

Jellemzõ, ahogy a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség 1947 augusztusában történt átszervezése során a Magyar Szó e kérdést megközelítette:

"Hazánk más nemzetiségi kultúrszervezeteinek mintájára a mi Szövetségünk is átalakul egyetlen szilárd szervezetté fiókszervezetekkel. A Szövetség központosítása azonban más feltételek között jön létre, mint amelyek annak idején az egyesületek autonómiáját tették szükségessé. Tudjuk, hogy mit jelentett a kultúregyesületek autonómiája a régi Jugoszláviában és a megszállás alatt is. Akkor az egyesületi autonómia várat jelentett, védelmet és ellenállást a felülrõl és kívülrõl jövõ támadások ellen (...) Ma azonban nem kell védvárba húzódni, hanem igenis kinyitni, szélesre tárni egyesületeink kapuit a felülrõl és kívülrõl jövõ igazi termékeny haladó szellem elõtt."

S folytatódott e folyamat a következõ évtizedekben is.

Amikor az 1960-as évek közepén Jugoszláviában az unitarisztikus törekvésekkel szemben a policentrikus etatizmusok erõsödésének tendenciája kerekedett felül, ez utóbbiak, nyert pozícióik stabilizálása céljából felkarolták a Szerbián belüli tartományok önállósulásának híveit is, beemelve õket a föderáció struktúrájába. Ehhez azonban szintén szükség volt az értelmiség szolgálataira. Ekkor született meg Bori Imre koncepciója a jugoszláviai magyarság nemzettéválásáról. Bori, aki A vajdasági ég alatt címû, 1960-ban megjelent antológiájában még úgy vélekedik, hogy "költészetünk igazi története, mint ahogy ennek a tájnak az igazi története is 1944-ben kezdõdött", megoldván ezáltal nemcsak az anyaországhoz, hanem a "polgári örökséghez" való viszonyulás problémáját is, nem egész egy évtizeddel késõbb, a szerbség Jugoszlávián belüli helyzete napirendre tûzését szorgalmazó szerbiai politikai elittel való leszámolás és a tartományok önállósodásának elõretörése csúcspontján az Új Symposion kritika-ankétja keretében kifejti:

"Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi években merült fel a kritika kérdése egészen kiélezett formában nálunk, s hogy éppen most értekezhetünk errõl a kérdésrõl, hiszen nyilvánvaló, közelrõl sem pusztán csak az irodalmi kritikáról beszélünk. Nem kevesebbrõl van szó ebben az esetben, mint arról, hogy felismertük, vagy sugallatait érezzük, azt a nagy jelentõségû folyamatot, amelyet egyelõre bátortalanul a jugoszláviai magyarság nemzetté válása folyamatának nevezhetünk, függetlenül attól, hogy politikai gyakorlatunk és hétköznapjaink tudnak-e róla vagy sem. Amikor ugyanis erre a folyamatra hivatkozunk, akkor nem csak az autonóm jugoszláviai magyar szellemiség valóságos alapjaira mutatunk, hanem a kritika lehetõségének és karakterének a létfontosságú alapjaira is - létezésének ki nem iktatható feltételére."

Bori itt túlságosan elébement a dolgoknak, mert - bár a titói politikai vonalvezetés a többi vajdasági etnikum esetében is támogatta az anyanemzettel szembeni önállósulás folyamatait - az önálló nemzetté válás fogalma a többi jugoszláv nemzettel azonos értelmezésû önrendelkezési jogot is magába foglalta volna, amint erre annak idején Major Nándor is rámutatott.

A partikularizálódás hordozta ilyen veszélyek ellensúlyozására fokozódott fel a jugoszlávság mint integráló eszme politikai támogatásának folyamata. A föderáció szintjérõl tehát a szerb érdekérvényesítési törekvésekkel szemben a tartományi partikularizmusok támogatásával egyidejûleg serkentették a jugoszlávság eszméjének térhódítását.

Rehák László, a jugoszláv államszerkezeten belüli ilyen átrendezõdés jellegzetes kisebbségi apologétája a következõ érveléssel bizonygatja, hogy e folyamat a nemzeti egyenjogúság politikája szempontjából indokolt:

"Lenin jogosan hangsúlyozza, hogy a kulturális vagy perszonális autonómia képtelen megoldani és összehangolni a nemzeti érdekeket. Ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósulása egyenesen intézményesített keretet ad a nemzeti burzsoáziának arra, hogy a nemzeti hovatartozás alapján eszmei befolyása alá vonja az adott nemzeti közösség nemcsak nyárspolgárságát és parasztságát, de a munkásosztályát is, és nemzeti összeférhetetlenséget szítson a munkások között, gátolva az osztályszolidaritás széles körû kialakítását (...) Lenin nemhogy a perszonális autonómiát, de még a kizárólagos nemzeti mérce figyelembe vétele alapján megoszló, területi jellegû, homogén nemzeti rezervátumokat (kifejezése: ‘a nemzeti gettó’) is kifogásolta, s inkább a területi autonómiát szorgalmazta, amelyet az egyes részek messzemenõ önigazgatása jellemez (...) A jelenkor számára a perszonális autonómia elmélete és gyakorlata tárgytalan. Igaz, volt rá kísérlet, hogy a polgári erõk bevezessék az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdésekkel (a ruszinokra és a kucovlahokra vonatkozóan), a nemzetközi kötelezettségek azonban csak holt rendelkezések maradtak. Ma a perszonális autonómia jogtörténeti kategória, a területi autonómia pedig élõ valóság, noha igencsak különbözõ társadalmi tartalom áll mögötte."

Területi autonómián Rehák természetesen Vajdaság Autonóm Tartományt érti, amely viszont sem megalakulásakor, sem késõbb semmilyen demokratikus úton megszerzett belsõ legitimitással nem rendelkezett, sem többségi, sem kisebbségi polgárainak akarata tekintetében. A szerb többségû Vajdaság státusa akkor vált nemzetiségi üggyé, miután a föderáción belüli kötélhúzásban instrumentalizált vajdasági elit, helyzetének stabilizálása céljából, kölcsönös érdekként, a föderáció szintjérõl megkapta a kisebbségi nyelven mûködtetett, és a kisebbségi elit számára legalitást szavatoló intézményrendszer birtokbavételéhez szükséges támogatást.

(E tendenciának a kisebbségekre nézve kedvezõtlen következményei megmutatkoztak a népszámlálási statisztikákban is. Miközben a kisebbségek létszáma gyorsuló ütemben csökkent, a magukat jugoszláv nemzetiségûeknek vallók száma így alakult: 1961-ben 3.174, 1971-ben 46.928, 1981-ben 167.215, 1991-ben pedig 174. 295. Jellemzõ, hogy míg 1991-ben szûkebb Szerbiában a lakosság 2,5 százaléka vallotta magát jugoszláv nemzetiségûnek, addig vajdaságban 8,6 százalékuk, vagyis majdnem három és félszer nagyobb volt ez az arány.)

E nemzedék indulásakor még ellenállásba ütközött, mint ahogy az eliten belüli erõviszonyok megváltozásakor lenni szokott. Bosnyák István 1963. február 28-i naplójegyzetében ezt írja: "Szimin-Bosán Magda azt állítja, nálunk az integráció már 1945-ben elkezdõdött, nem lehet tehát azt mondani, hogy az egész jugoszláviai magyar irodalom a Symposion megjelenésével orientálódott át Jugoszlávia felé. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a kezdeményezésre vonatkozó ‘elsõségre’ természetesen nincs szükségünk. Tény azonban, hogy minket sohasem, egy pillanatra sem terhelt a bezárkózást olyannyira tápláló múltnak az öröksége. Ezért mi tovább léphettünk a jelszavaknál."

Az új szellemi mûhely létrejötte felcsillantotta az értelmiségi autonómiájának érvényesítési lehetõségét. A katonaidejét töltõ Domonkos István így ír Tolnai Ottónak 1963 decemberében:

"Mítoszt kell szõnünk magunk köré mindenáron. Olyan eseményekrõl kell írnunk kezdetben és elsõ személyben, hogy mindenkit irigykedésre kényszerítsünk. Azt hiszem, itt ez a legfontosabb: messzire menni. Fõleg olvasmányos dolgokat, melyekbe egy óvatlan pillanatban késõbb becsempésszük a mûvészetet, kell írnunk.

Persze az akkori résztvevõk között is volt, aki mást látott a megindult folyamatokban. Bányai János 1964. júniusában levélben közli Sinkó Ervinnel: "Itt minden rendben van. Úgy látszik most már a ‘legmagasabb’ fórumok elé került a folyóiratunk ügye és most már csak idõ kérdése."

Miután a szerkesztõségen belüli megoszlás és megosztás folyamán Tolnaiék megpróbálnak kitörni a betörhetõség és instrumentalizálhatóság csapdájából, Bányai ezt 1966 februárjában így panaszolja el Sinkónak: "Sokat segítek az utóbbi idõben Fehér Kálmánnak a Symposion körüli ügyekben. Nincs most már szerkesztõbizottság, úgy látszik szerkesztõ sem lesz, mert Tolnai még két hónappal ezelõtt leutazott a tengerre és azóta is csak egyszer jelentkezett: pénzért; most visszajött egy pár napra, valamiféle kiáltványt (a vajdasági irodalom; a mi helyzetünk; leszámolások; provincializmus - ez lenne a tárgya) akar írni, s az õ véleménye szerint azt mindenkinek alá kellene írni, de úgy látszik még idõben eláll majd tõle. Az biztos, hogy sok mindennel le kell számolni, erre mindig van ok, de az ilyen spektakuláris kiáltványoknak igazán semmi értelme nincs."

A kisebbségi kérdésre vonatkozó preferált álláspontot viszont Utasi Csaba fejtette ki az Új Symposion 1967 májusi számában: "A nemzetiségek számbeli kisebbsége leszûkíti nyelvük használhatóságának körét, és ez az objektív körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy körükben hasznossági elvek alapján másodrendûvé váljék az anyanyelvük. Mi a teendõ? Követeljenek maguknak közép- és fõiskolákat, egyetemeket stb., ahol anyanyelvükön hallgatnának minden tantárgyat? Nem! Elõször is: ki pénzelhetné azokat az intézményeket? Másodszor: vajon hova lennének a kikerülõ szakemberek, mit kezdenének egynyelvû, tehát egyoldalú képesítésükkel? Harmadszor: az iskoláztatás teljes anyanyelvûsítése bezárkózáshoz vezetne, a bezárkózás nacionalizmust eredményezhetne, vagy ha azt nem is, de a jugoszlávság tudatának teljes kibontakozását egészen biztosan gátolná. Egyetlen pillanatra sem merül fel hát a kérdés, hogy miért nem országos érvényûek a nemzetiségi nyelvek! Az viszont nem kétséges, hogy az említett végleten (totális egynyelvûség) innen számtalan megoldatlan kérdés merül fel, melyeket társadalmi fejlõdésünk további szakaszaiban meg lehet és meg is kell oldanunk."

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor a tartománynak mint a föderáció alkotóelemének az állami-törvényhozási ingerenciáit s ennek keretében a nemzetiségekkel kapcsolatos feladatkörét kellett definiálni, történt még egy kísérlet a kisebbségi elitnek a kisebbségi társadalom intézményes szerkezetébe való szerves beépítésére. Ez a Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelõ Egyesület vertikális struktúrájának létrehozásában csúcsosodott ki. Várady Tibor az Új Symposion képviselõjeként Hertelendyfalván a Dél-bánáti Mûvelõdési Egyesületek I. Szemléjén 1969 novemberében ezt így fogalmazta meg:

"Amikor ide jöttem, az öröm annak szólt, hogy most már nem ott tartunk, amikor lebukva, fejet hajtva ki akarjuk várni a vihar végét, tehát amikor túlélni akarunk, hanem ott tartunk, hogy itt és most lehet élni, magyar kultúrát alkotni, kultúréletet élni. Azt hiszem hogy ebben az országban ma erre minden lehetõség meg is van és ezzel a lehetõséggel élünk és élnünk is kell (...) Nekünk nem egy különös privilégiumunk, hanem kötelességünk az, hogy a saját kultúránkat, saját kultúrértékeinket maximálisan fejlesszük, tehetségünkhöz mérten és így vagyunk része a jugoszláv társadalomnak, nem pedig egyéniség nélkül, színtelenül (...) A vojlovicai kultúregyesület képviselõjének a beszédéhez szeretnék valamit fûzni, mert nagyon tetszett. Azt mondta, hogy az újvidéki folyóiratok a hottentottákról is inkább írnak, mint az itteni dél-bánátiakról (...) Igaz az, amit a vojlovicai kartársam mondott, pontosan ez a helyzet (...) Ha a múltra vonatkozólag nem is tudok védekezni az ellen, hogy a hottentottáknak is több teret biztosítunk, mint a dél-bánátiaknak, remélem, hogy a jövõben ezen javítani tudunk."

Amikor ígéretét Várady magában a folyóiratban kísérelte meg betartani, gondnokságába véve Rózsa Sándor Mindennapi abortusz címû írását (amelynek egyik hõse azt találta mondani, hogy "ha bemész egy üzletbe és magyarul beszélsz, ugyanúgy nem szolgálnak ki, mint a feketét Amerikában", és hogy "a magyar munkásról két bõrt nyúznak le, elõször azért, mert munkás, aztán azért, mert magyar"), ez volt az egyik indoka az Új Symposion 1971. novemberében megjelent 76. száma betiltásának és a szerzõ meg Tolnai Ottó fõ- és felelõs szerkesztõ elítélésének.

Felszámolták a Nyelvmûvelõ Egyesületet meg a Dél-bánáti Szemlét, és több mint egy évtizedre megszûntek a Bányai által említett "spektakularitások" is. A "hidegpróba" éveiben a titói vezetés által teljhatalommal felruházott tartományi oligarchia a kisebbségi értelmiséget (többek között a megosztott Symposion-nemzedék hatalomba beemelt részének felhasználásával is) teljes alávetettségben tartotta. Példaként elegendõ csak arra az eljárásra emlékeztetni, ahogy Szeli István akadémikust, egyetemi tanárt 1981 nyarán a tartományi pártvezetõségben megalázták és betegségbe kergették amiatt, mert részt merészelt venni a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság kongresszusán, holott (bár ezt késõbb megkísérelték letagadni) korábban erre a Vajdasági Oktatási és Tudományügyi Titkárságtól kapott megbízatást. Amikor ez utóbbi tény végül mégis bizonyítást nyert, a tartományi pártbizottság inkvizítora azt találta neki mondani: "jól van, Szeli, nem fogunk bántani, mert fogsz nekünk még kelleni."

Valójában ez a "kesztyûs kezû" bánásmód is a kiváltságosabb értelmiségiek privilégiumai közé tartozott.

Ennél is mostohább sors várt a 80-as évek elején konstituálódott, Sziveri János köré csoportosult újabb Symposion-nemzedék tagjaira, akik a folyóiratban az országban az elsõk között reagáltak a lengyelországi eseményekre, és teret adtak mind a jugoszláviai, mind a magyarországi, mind a romániai magyar ellenzéki értelmiségieknek.

A kelet-európai átalakulással párhuzamosan eszmélõ nemzedék elõretörése azonban egybeesett a felbomlás kezdeti stádiumában levõ Jugoszláviában a tartományok önállóságát letörni igyekvõ szerbiai politikai vezetés és a Föderáció oltalmát élvezõ tartományi vezetõség közötti konfliktus kiélezõdésével, amikor a vajdasági vezetés minden demokratizálódási igényt politikai hegemóniája elleni támadásnak minõsített és a legkeményebb represszív eszközökkel letört. Sziveriéket is szétkergette, állásukból elbocsátotta, írásaikat letiltotta.

Ez azonban már nem segített rajta. Nem rendelkezve az általa felvállalt feladatok megoldásához szükséges belsõ, immanens erõvel, 1988 után, ahogyan meggyorsult a jugoszláv föderáció szétesése és megszûnt a föderáción belüli erõegyensúly fenntartása terén addig játszott szerepe, teljesen cselekvésképtelenné vált.

Ekkor, Szlovénia Jugoszláviából való kiválásával és a szerbiai többpártrendszer megtûrésének deklarálásával egyidõben jelent meg Ágoston András kezdeményezésére a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), kifejezvén a vertikális szervezõdés iránti természetes, és évtizedeken át elfojtott igényt. Életterét az teremtette meg, hogy nem vonta kétségbe az állam jogfolytonosságát és területi integritását, de 1990 novemberétõl belsõ etnikai autonómiát követelt a vajdasági magyarságnak.

Az értelmiségi elitnek a VMDK-val szemben is ugyanolyan fenntartásai voltak, mint a korábbi politikai fordulatok során jelentkezõ új irányzatok bármelyikével szemben. Az értelmiségi alkotótevékenységéhez szükséges autonomitására hivatkozva alapvetõen nem szabadságát, hanem biztonságát féltette, ami abból is kitetszik, hogy bár infrastrukturális felszereltsége a háború és gazdasági válság éveiben is jórészt sértetlen maradt (nagyrészt a magyar állam támogatásának köszönhetõen), a volt politikai elit részét képezõ értelmiségi elit tagjainak többsége maga sem törekedett autentikus politikai cselekvési program kialakítására, hanem várta a helyzet stabilizálását, s inkább közvetítõi-kiszolgálói szerepének átmentésére törekedett. Számára a VMDK azért nem volt vonzó, mert - önszervezõdõ mozgalomként a háború és embargó sújtotta országban - nem kecsegtette a várt szerep rábízásával. (Jellemzõ, hogy az értelmiségi elit e részének legszámottevõbb szervezete, a Jugoszláviai Magyar Mûvelõdési Társaság, a vajdasági magyarság második világháború utáni legsúlyosabb, háborús éveiben ilyen címmel szervezte rendezvényeit: Hogyan tovább a háború után?)

Jugoszlávia nemzetközi helyzetének stabilizálódása és államközi kapcsolatainak többek között Magyarországgal való rendezése a vajdasági magyarságot ismét az államközi alku tárgyává tette. Miután a VMDK, az egyik állam által sem valóban támogatott autonómiakövetelése folytán, alkalmatlanná vált arra, hogy rá lehessen bízni az asszisztenciát az új államközi viszony szentesítése során, az elõállt helyzet folyományaként létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ).

Az 1996 novemberi szövetségi választásokon a VMDK - a vele szembeni összehangolt médiakampány ellenére - megkapta a VMDK-ra és a VMSZ-re összesen leadott szavazatok 35 %-át, de a választási körzetek kialakítása folytán egyetlen képviselõi helyhez sem jutott, míg a VMSZ három képviselõje került be a jugoszláv parlamentbe. Kasza József, a VMSZ elnöke pedig a szövetségivel egyidõben zajló helyhatósági választások két fordulója között Szecsei Mihály társaságában Magyarországra utazott, hogy a Magyar Olajipari Részvénytársaság benzinkutainak Jugoszláviában való megnyitása ügyében közvetítsen.

Amennyiben a jövõben a vajdasági magyar intézményrendszer fenntartásával és mûködtetésével kapcsolatos közvetítõi szerep az új szervezetre hárul, a vajdasági magyar értelmiségnek most az iránta való viszonyt kell kialakítania.

Belsõ demokratikus legitimitáson alapuló autonómia hiányában azonban a kisebbségi értelmiségi elit mindig az átfogóbb politikai viszonyrendszer objektuma marad. Alapvetõen e viszonyrendszer jellege határozza meg magatartását, nem pedig a kisebbségi közösség fennmaradásának érdeke. A kisebbségi közösség pedig, önmagából szervesen kitermelt értelmiségi vezetõréteg nélkül, folyamatosan halad a gyorsuló felmorzsolódás útján. Eközben a magyar állam e folyamatot eddig még mindig a korlátozott szuverenitású külpolitikai államrezon szempontjai alapján minõsítette, hol így, hol úgy, ami a kisebbségi közösség számára csak nehezítette helyzetének, értelmiségi elitje számára pedig szerepkörének felismerését.

Hozott-e az ilyen hozzáállás a magyar állam tízmillió polgára számára olyan elõnyöket, amelyek a kisebbségi magyarság számára okozott hátrányokat nemzetpolitikai szempontból ellensúlyozták, s az ilyen hozzáállásnak volt-e egyáltalán alternatívája? A kisebbségi elit ilyen instrumentalizálása demokratikus körülményekben adhat-e megoldást az etnikai problémákra abban a Jugoszláviában, amely lakosságának több mint egyharmadát a nem a többségi nemzethez tartozó állampolgárok képezik?